„A rózsából indult ki az egész. Ez jelképez minket, ebből indult minden.”

Néhány órát beszélgettünk sütemény és kávé mellett Kelényi Szamos Gabriellával, a Szamos birodalom „nagyasszonyával” és menyével, Kelényi-Kovács Dórával, a cég fejlesztési vezetőjével. Interjúnak indult, de baráti beszélgetés, sok-sok nevetés lett a végére.

2026. június 18. 11:32 - szerző: Good Food

CÍMKÉK: interjú marcipán szamos szamos marcipán

 

Hazánkban a marcipán neve összecseng a Szamossal. A ma már közel 90 éves cég élete nem volt zökkenőmentes, de Gabriella hiszi, hogy a szerencse oda megy, ahol várják. Vallja, hogy emiatt is tartanak ma ott, ahol, és így lehetett egy konyhában indult marcipánrózsa-készítésből egy országosan és nemzetközileg is ismert név a Szamos. 

Interjú Kelényi Szamos Gabriellával, a Szamos birodalom „nagyasszonyával” és menyével, Kelényi-Kovács Dórával

 

Good Food: Mesélnétek kicsit a Szamos eredetéről, a kezdetekről? 

Kelényi Szamos Gabriella: Apukámat (Szamos Mátyás – a szerk.) egy dán cukrász tanította az Auguszt üzemében. Papa ott volt inas 1935-ben. Megmutatták neki a marcipánt, mint anyagot, hogy lehet formázni, miket lehet vele csinálni. Apámnak annyira megtetszett, hogy „elcsent” egy darab marcipánt, és egész éjjel gyúrta, formázta, gyakorolta a rózsakészítést. Ami annyira jól sikerült, hogy amikor reggel megmutatta a műhelyben, senki nem akarta elhinni neki, hogy ő készítette. Ez volt az a pillanat, amikor beleszerelmesedett a marcipánba, és egész életét végigkísérte a marcipánrózsa. A rózsából indult ki az egész. A mai napig minden üzletben, mindig van rózsa, hiszen ez jelképez minket, ebből lett minden. Egyébként az, ahogy ma kinéz, ahogy csomagolva van, az már Dóri első komolyabb munkája. Dóri tíz éve van velünk, mint fejlesztő. 

GF: Akkor már a család része voltál, vagy ez közben alakult? 

Kelényi-Kovács Dóra: Dehogy! Ugyanarra az egyetemre jártam, ahova előtte Kolos (Kelényi Kolos, a nagyobbik fiú), és ő sokszor tartott utána előadásokat az egyetemen, és mindig jelezte, hogy aki szeretne, az mehet hozzájuk gyakornoknak az üzembe. És hát így kerültem a céghez. Nekem ez az első komoly munkahelyem, de én már a kezdetektől fogva nagyon szerettem ezt a családias környezetet. Nyilván mára még inkább családias lett nekem (nevet). 

KSZG: Igen, sokszor hajlamosak az emberek azt gondolni, hogy ide csak úgy be lehet házasodni. Ennél sokkal nehezebb dolga volt velem minden lánynak, aki a fiaim mellett kötött ki (nevet). Dóriról először mint az egyik legjobb munkaerőről hallottam itt cégen belül. Nem is értettem, miért vannak úgy oda. Ráadásul bosszantó volt, hogy nem elég, hogy gyönyörű, de még az egekbe is magasztalják, hogy milyen ügyes és okos. Aztán amikor a kisebbik fiammal, Ádámmal kialakult közöttük a kapcsolat, sokáig titkolni próbálták, de ebből az időszakból vicces családi történet lett mára. 

KKD: Igen, ma már vicces. Az nem volt vicces, amikor Ádám közölte velem, hogy ha véletlenül nem jön össze közöttünk a dolog, akkor egyikünknek mennie kell, és az nyilván nem ő lesz. Mondtam neki, hogy én aztán nem megyek sehova. És hát maradtam. Itt is, ott is. 

GF: Mesélnétek kicsit a rózsáról? 

KKD: Mint Gabriella említette, ez a cég egyik legikonikusabb terméke. És 30-40 év után ezt még mindig kézzel készítik a munkatársak, itt nincs gépi segítség. A rózsákat szépen szirmonként megformázzák, összerakják, és megszületik maga a marcipánvirág. 

GF: Említetted Gabriella, hogy tanár voltál. Ettől függetlenül tudsz rózsát csinálni? 

KSZG: Persze. Sosem készültem cukrásznak, de papának mindig segítettünk esténként. Beálltunk mi is, gyerekek. Papa lesimította a szirmot, mert az volt a nehéz része, fel kellett vágni késsel és akkor ő összerakott ötöt, öcsém egyet és én is egyet. De hát az már hét. Együtt voltunk, besegítettünk, pénzt kerestünk a családnak. Öcsém cukrász lett. Ő a jolly jokerünk. 

GF: Hogy alakult aztán az életetek? 

KSZG: Nagyon regényes az életünk. Apa, anya és az öcsém kezdte el készíteni ezeket a rózsákat, aztán árusítottuk országszerte. Mikor már nagyon jól ment a kisipar, a mi életünk is sokkal jobb lett, színházba is járhattunk, jó ételeket vehettünk, tehát kezdtük élvezni az üzlet gyümölcsét, amikor a papa infarktust kapott. Ott akkor úgy tűnt, vége mindennek. Én akkor tanár voltam, a férjem gépészmérnök (Kelényi Gyula – a szerk.). Az hozzátartozik a történethez, hogy a férjem már az udvarlás alatt is készített apámnak olyan gépeket, amik a segítik, könnyebbé teszik a gyártásban a fizikai munkát. Papát leszázalékolták, mi meg ott álltunk, hogy most mi legyen a családi vállalkozással. Ekkor a férjem elvállalta a cég vezetését, hogy majd ő összefogja és irányítja a papa által létrehozott kis céget. Innentől kezdve szárnyalás kezdődött. Gyula nemcsak arra figyelt, hogy többet tudjunk eladni, de arra is, hogy a körülmények és a körítések is egyre jobbak legyenek. És jobb is lett minden. Én akkor még mindig tanárként dolgoztam, de elkezdtem egyre több dologban részt venni: oda kellett figyelni például a csomagolásra. Én terveztem az első díszdobozt. 

1987-ben a Párizsi utcai bolt volt az első, amit nyitottunk. Addig üzemünk volt Pilisvörösváron, onnan szállítottunk az országba mindenfelé. De hogy saját üzletünk legyen, hogy kilépjünk a nagyközönség elé, az egy óriási álom és lépés volt egyben. Hatalmas sikere lett már a megnyitás után is. Gyönyörű volt. Óriási lendületet adott ez nekünk. Dolgoztunk, két gyereket neveltünk, de nagyon élveztük. A gyerekek tekintetében én nagyon vaskalapos voltam. Itt volt ez a cég, ami akkor már látszódott, hogy őket is be fogja vonni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy tanuljanak. Igenis kell az a diploma, mert hiába a saját cég, annak muszáj a tetejére állni. Kolos végül élelmiszeripari mérnök lett, Ádám pedig közgazdász. Egyetem alatt már dolgoztak a cégnél. Pénzért, mint bármelyik más munkavállaló. Semmi nem hullott az ölükbe. Részt vettek a cég életében, mind az üzleti háttér támogatásában, mind a hétköznapi dolgokban. Nyilván az unokáimat is szeretném a cégen belül látni. Jól jönne például egy jogász (nevet). 

GF: Nem nehéz családként és üzlettársakként is működni a hétköznapokban? 

KSZG: Szerintem nem. Nagyon erős személyiségek vagyunk, mindenkinek határozott véleménye van mindenről. Ezek sokszor nem találkoznak, de én vagyok a legerősebb. Viccelek. Nyilván meghallgatjuk egymást, én hamar túllépek az ilyen konfliktusokon, a fiúk vagy épp Dóri azért sokkal érzékenyebben éli meg, de hiszem, hogy a családi életünket, a közös szeretetet az üzlet nem rontja el. Nyilván érdekes egy értekezlet az, ahol ülök én, mint anyós, és ülnek a fiúk és a menyek egy asztalnál. Mintha egy vasárnapi ebéd lenne, csak itt egymásnak lehet feszülni (nevet). 

KKD: Sokszor az a legnagyobb konfliktus, hogy egészen más irányokat képvisel Gabriella és a fiúk. Vagy mondjuk én. Más az elképzelés, hogy mit fejlesszünk, mi a prioritás. De aztán mindig sikerül valamelyik irányba elindulni. Túllépünk a dolgokon, de azért én sokszor tovább emésztem magam rajta, aztán természetesen megoldódik minden. 

GF: A gyerekeknek ez alap volt, hogy a családi vállalkozásban dolgozzanak, vagy volt más tervük is, csak végül mégis itt kötöttek ki? 

KSZG: Egyszer Ádám egy interjúban azt nyilatkozta, hogy minket úgy neveltek, hogy nálunk az eszik a levesből, aki részt vett az elkészítésében. Én annyira büszke voltam rá, és a mai napig mindig elmondom, ahol csak lehet. Életük része ez az üzlet. Nem kényszer. Ebbe születtek, ebben nőttek fel, és sajátjuknak érzik. Nem pottyant semmi az ölükbe, ők is megdolgoztak, megdolgoznak a fizetésükért. És hiszem, hogy emiatt jobban is értékelik azt, ami egyszer majd az övék lesz. Nem készen kapták, benne voltak az épülésben. 

GF: Beszéltünk már a rózsáról. Mi a helyzet a többi figurával? 

KKD: A marcipánfigurák nemcsak itthon örvendenek nagy sikernek több évtizede, de szerencsére a külföldi piacokon is megállták a helyüket. Ausztria és Németország az elsődleges exportterület. Itt ugye kiemelkedő időszak a karácsony és az újév, és a német nyelvterületen tökéletesen illeszkedni tudunk a figurákkal a helyi, apró ajándékozási szokásokhoz: újévi kismalac és kéményseprő-figurák sokasága indul ilyenkor útnak. 

GF: És mi a helyzet az egyéb termékek külföldi jelenlétével? 

KKD: Jelen vagyunk még Angliában és a világ más országaiban is. Az aprósütemények és szaloncukrok is teret hódítottak már maguknak. Van, ami Szamos néven fut, de van, ami más üzletláncok saját márkás termékeiként van jelen a polcokon. Ahol nagyobb magyar közösség is van, oda kávéházi sütiket is szállítunk, mint a linzer vagy az isler. De a szaloncukor járja be a világon a legnagyobb utat, hiszen ez Svájctól Kanadán keresztül egészen Ausztráliáig eljut mindenhova. 

GF: Mennyire érintett titeket rosszul a Covid-időszak?

KSZG: Játszottunk. Imádunk játszani. Nem voltak ugye cukrászdai vendégek, nem nagyon voltak kiszállítások. Dóriban ötlött fel a gondolat, hogy hát itt állnak a szállítókocsik, kezdjünk velük valamit. Csináljunk mozgóárus jellegű dolgot, hiszen rengeteg termék maradt itt egyik pillanatról a másikra. 

KKD: Elkezdtünk hát járni az autókkal, és eljutottunk olyan helyekre is, ahol nincs Szamos cukrászda. Óriási élmény volt ott lenni ezeken az autókon. Nekünk is jó volt látni az emberek örömét, és természetesen a kollégák felé is egy jó visszajelzés volt, hogy csináljuk, nem adjuk fel, előre menekülünk a nehéz helyzet elől. Aktívak maradtunk, és adni tudtunk. Kalandos volt, de örök emlék marad. 

GF: Van benned félelem a jövőt illetően? Azért egy családi vállalkozásnál sosem egyszerű a jövőkép. 

KSZG: Persze, ez nem egy egyszerű történet. Papa infarktusa volt az első, amikor szembesültünk vele, hogy mi lesz, ha. Aztán öt éve meghalt a férjem, és nekem kellett átvennem a céget. De akkor nagyon okosan megoldottuk, hogy a jövő talán kicsit kevésbé legyen drámai. Benne van a pakliban, hogy én is meghalok. Akkor megcsináltuk az örökösödést, felosztottuk, kinek mi a feladata, mi a részesedése. Nem kell mindenkinek mindenbe beleszólni. Így a jövő talán nem annyira félelmetes sem nekem, se a gyerekeknek. 

GF: Mennyire vagy jelen még az egész üzletben? 

KSZG: 75 éves vagyok. Igyekszem hátrébb lépni, de ez nyilván nehéz. Dórival óriási szerencsém van, sokszor már teljes munkafeladatokat is átvesz, ő intézi, ő harcolja ki. És persze a fiúk is tökéletes segítségek. De vagyok olyan erőszakos, hogy ha valamit akarok, azért átviszem (nevet). Szeretem, amit csinálok, nekem ez nem munka. Ennél több pedig nem is kell szerintem az életben. 

GF: Van kedvenc kávézód, üzleted? 

KSZG: Nyilván a legkedvesebb a budai Szépkilátás cukrászda, de ez ugye a közelség miatt is van. Itt lakom, itt folyton jelen vagyok, ismerem a törzsvendégeket. Mindennap jövök, kicsit olyan ez a cukrászda, mint egy otthon. Bejön a vendég és ő is ezt érzi. Néha meghívok egy-egy törzsvendéget otthonra még ebédelni is. 

GF: Melyik a kedvenc süteményed? 

KSZG: A túrós táska. Az valami csodálatos. Anyám mindig azt mondta, itt minden finom. Csak azt árusítjuk, ami nekünk is az. És szerencsére Dóri itt van, és ő is ezt az elvet képviseli. 

Forrás, fotók: Good Food archívum