„Csupán önmegvalósítani szerettem volna” – interjú Lengyel József cukrásszal

Győrben, egy kis utcában van egy aprócska, ám annál mutatósabb kis szalon, amely mellett egy idegen is szájtátva halad el, a helyiek pedig képesek sorban állni néhány szelet süteményért.

2026. május 18. 11:13 - szerző: Good Food

CÍMKÉK: cukrász interjú lengyel józsef sütemény sütés süti torta és karamell blog

Lengyel József cukrász, a Torta és Karamell blog szerzője, megalkotója, művésze mesélt nekünk a kezdetekről, a nehéznek tűnőbb időkről, sikerekről és nem utolsósorban megannyi szépségről, ami kikerül a kezei alól. 

 „Amikor odakerültem a pályaválasztáshoz, nem volt kérdés. Egy iskolát jelöltem meg, egy szakmát. Cukrász akartam lenni.”

GF: Cukrásznak tanultál, de mikor jött az első gondolat az életedben, hogy ez a te utad? 

Lengyel József: Közhelyes ezt kimondani, de én erre születtem. Anyukám nagyon otthonosan mozgott a konyhában, nálunk nem telt el úgy hétvége, hogy legalább kétféle sütemény ne lett volna az asztalon. Mindig csodáltam, hogy pár hozzávalóból milyen csodákat tud kreálni. A hatlaposa az maga a csoda volt. Vagyis ma is az, hiszen a születésnapomra a mai napig mindig azt süt nekem, imádom. Évekig egyedül nevelt, sokat dolgozott, így volt időm a konyhában tevékenykedni. Amíg nem volt otthon, kipróbáltam egy-két receptet, sütögettem egyedül. Amikor a húgom született, akkor készítettem életem első dobostortáját. Tizenkét éves voltam, és egy kártyareceptből sütöttem le. Így amikor odakerültem a pályaválasztáshoz, nem volt kérdés. Egy iskolát jelöltem meg, egy szakmát. Jó tanuló voltam, így sokan azt gondolták, elvesztegetem a tehetségem, de én cukrász akartam lenni. 

GF: Hogy jött a karamell, és mennyire van még jelen a mostani alkotásaidban? 

L.J.: Imádtam az iskolában ezzel az anyaggal dolgozni. Amikor a blogomat indítottam, egyértelmű volt, hogy a két szakmai szerelemről fog szólni: a tortáról és a karamellről. Nyilván nagyon sok tortán volt jelen a karamell, virágok vagy más díszek formájában, de azt gondolom, én ezt egy egészen sajátos világgá fejlesztettem, kicsit a védjegyem lett. Régi szakoktatóm, Terike néni mindig azt mondta, hogy gyönyörűek a karamellvirágaim, de mégis csak egy tortán mutatnak igazán. Mások bulizni jártak fiatalon, én cukrot olvasztottam otthon és virágokat formáztam. Elkezdtem dolgozni vele, aztán valahogy óriási figyelmet kapott és egyre felkapottabb lett ez az anyag. Az évek során azonban az ember teste elhasználódik. Akkora mennyiséget készítettem, ami már szinte betegesen sok volt. A vendég, a menyasszony a gyönyörű virágokat látja a tortán, de te ott ülsz az autóban, és már nincs bőr az ujjadon, mert a forró anyag mind leégette. Volt, hogy annyira lejött a bőr az ujjvégeimről, hogy tenyérrel tudtam csak megfogni dolgokat, és sokszor segítségre szorultam, egyszerű, hétköznapi feladatokban, mint például egy ajtó kinyitása. De másnap ismét munka volt, kesztyűben csináltam tovább, tűrtem a fájdalmat. Ezt egy ideig lehet csinálni, de aztán muszáj váltani, ha nem akarod, hogy teljesen tönkremenj ebben. Zsibbadtak az ujjaim, nem bírtam fogni sokáig. Így el kellett engednem  karamellt. Maga az anyag hiányzik, egy cukorlámpát megtartottam magamnak, de évi két-három karamellvirágos tortánál már nem vállalok többet. 

GF: Hogy jött Győr az életedbe, mikor költöztél ide?

L.J.: Lajosmizsén születettem, ott nőttem fel. Cukrászként aztán elég sokfelé dolgoztam az országban, voltam például Zalakaroson és Tihanyban is. Tihanyban már a győri étterem ottani cukrászdájában munkálkodtam. Zalakaroson egy győri étterem-tulajdonosnak vendégként megtetszett a munkám, és elhívott dolgozni. Ledolgoztam akkor még ott a szezont, aztán 2000-től már itt vagyok Győrben. 

GF: A feleséged itt ismerted meg Győrben? Ő is hozzájárult ahhoz, hogy itt maradtatok? 

L.J.: A feleségem Győr mellől származik, de nem itt ismertem meg (nevet). Tihanyban dolgoztam, ő pedig a barátnőivel Csopakon nyaralt. Végül is a szálak mind ide vezettek. Ő egyébként eredetileg nem szakmabeli, de az évek során nagyon sokat segített a háttérben, így már ő is a vállalkozás része. 

GF: A gyerekek elindultak ezen az úton veled? 

L.J.: Ez ilyen kétélű dolog lett nálunk. Most vannak már olyan visszajelzéseik, reakcióik, történeteik, amikből kiderül, hogy nagyon büszkék rám, de alapvetően ők összekötik a cukrászatot azzal, hogy apa nem ér rá, apa nincs velünk. Ők látják ennek az árnyoldalát is, nem csak az álomvilágot és a cukormázat. Tisztában vannak a kemény fizikai munka részével, míg mások csak azt gondolják, krémet és habot kenegetek, piskótát sütögetek. Miközben egy esküvőn például ott vagyok az első pillanattól, mi szállítjuk a társammal a süteményeket, tortákat, rakjuk össze a desszertasztalt, állítjuk össze a tortát és csináljuk meg a dekorációt köré. Azért ez nem kevés munka, és nem kevés idő. 

GF: Látják azért, hogy mekkora rajongás vesz körül? Büszkék az apukájukra ezen a szinten? 

L.J.: Pont most történt egy nagyon kedves dolog, ami teljesen meghatott. Amíg a gyerekek általános iskolába járnak, addig más a történet, mert ott sokkal közvetlenebb a viszonyod a tanárokkal, a szülőkkel. A nagyobbik fiam tizenhét éves, már Győrbe jár kereskedelmi suliba. Nincs közvetlen kapcsolatunk a tanárokkal. És úgy jött haza a suliból egyik nap, hogy „képzeld, apa, németórán rólad volt szó, és a tanárnő lelkesen kérdezte, hogy tényleg az én apukám-e a Lengyel Józsi, mert hát ő egy nagyon híres cukrász”. Nagyon fura volt látni a gyereken, hogy ő ezt most kezdi el helyretenni, hogy apát ismerik, elismerik a munkáját, és mások rajongva beszélnek róla. Engem ez nagyon meg tud hatni, hogy az ő szemében, az ő szemükben ki vagyok én. 

GF: Hogy viseled a hírnevet? 

L.J.: Valahogy ebből az egészből kialakult egy „személyi kultusz” is, amit őszintén megmondva sosem akartam, sosem ez volt a cél. Egyszer csak lett a Facebookon tízezer követőm. Nem is értettem, mi történik, hiszen ez nem egy receptes oldal volt, csak egyfajta közlési csatorna, hogy megmutassam a világnak, miket is csinálok, vagy épp történeteket osszak meg. Sokáig nem is tudtak arcot párosítani a művek és a történeket mellé, mert én nem szerepeltem a képeken. Aztán egyre jobban kezdték túlmisztifikálni, többet tettek bele abba, ami én vagyok. Ez néha nagyon nagy teher. Nem érzem, hogy sokszor valós lenne, amiket belém látnak, de ezzel sajnos nem nagyon lehet mit kezdeni. Próbálom tanulni ezt az énemet is (nevet). 

GF: Hogy jött az ötlet, hogy egyedül nekivágsz? 

L.J.: Teljesen szabad kezet kaptam a győri Matias cukrászdában, megbecsült ember voltam. Az idő viszont ment, én már a harmincas éveim közepén jártam, és ki szerettem volna próbálni magam. Nyilván ebben erős baráti hatások is voltak, akik unszoltak, hogy kezdjek bele egyedül valami nagy dologba. Akkor vágtam bele az Élményműhelybe, a cukrászda mellett. Egy év után azonban kiderült, hogy ez nagyon sok így együtt, hogy munka mellett még tanfolyamokat is tartok. Így a cukrászdában felmondtam, és elindultam a saját utamon. 

GF: Tudod, hogy mikor volt az a pont, amikor te is észrevetted, hogy valami nagyon elindult, kezdik nagyon szeretni a munkádat? 

L.J.: Az Élményműhelyen már meglepődtem, hogy mekkora érdeklődés övezte. Én úgy döntöttem, hogy csak Győrben leszek, itt tartok tanfolyamot, nem szeretnék se Budapestre, se máshova menni, ahol majd helyet kéne bérelni, alkalmazkodni. Nekem ez volt a helyem. Ilyenkor nagyon megható tud lenni, amikor valaki több száz kilométert utazik csak miattam. Aztán az első üzletnél eleve óriási támogatást kaptam, hogy csináljam, vágjak bele, tehát már ott előre éreztem ezt a szeretet. Emlékszem, nyolc évvel ezelőtt, első nap, mikor még le volt rolózva a kirakat, mert még zárva voltunk, felhúztam a rolót, és egy ötvenfős társaság állt az üzlet előtt. Volt, akit elkértek az iskolából, csak hogy itt lehessen. Lúdbőröztem. Nagyon sok emberi történet volt benne, de elképesztő energiákkal. Hárman dolgoztunk akkor abban a kisüzemben, de képtelenség volt eleget termelni. Éjjel dolgoztunk, nappal nyitva voltunk. Hétköznap, hétvégén, állandóan. Akkor voltak már olyan pillanatok, amikor éreztem, nem biztos, hogy kézben tudom tartani ezt az egészet. Sok minden lezajlott bennem is, azt gondolom, mára már felnőttem a feladathoz. 

GF: Nálad egészen más egy esküvőitorta-rendelés, mint egy hétköznapi cukrászdában. Hogy alakult ez ki? 

L.J.: Igen, most már évek óta ez a rendszer, évente van egy-két hét, ami csakis a foglalásról és a megbeszélésről szól. Van egy adott dátum, amit meghirdetek. Érkezési sorrendben tudunk találkozni, ami sokszor igazságtalannak tűnik, de akik követnek, már tudják, hogy ez így megy. Sajnos muszáj meghúzni a határt, különben nem lehetne ezt hosszú távon csinálni, nehéz úgy benne lenni, hogy mindent csinálok. Ma már a telefont se veszem fel, le van fordítva mindig. Visszahívok mindenkit, de ne egy telefoncsörgés irányítson. Nem akarom abbahagyni az adott munkát. Egyrészt kizökkenek, másrészt megvár az a beszélgetés. 

GF: Mennyi esküvőt tudsz így bevállalni, hogy ennyire komplett lett a tortaszolgáltatás? 

L.J.: Nyilván így már jóval kevesebbet, mint ha csak futószalagon gyártanám a tortákat. Régen egy szezonban 200 esküvői tortát simán megcsináltam. Aztán amikor már a desszertasztalt is mi raktuk össze, ez redukálódott 80-90-re. Most ez már maximum 30 esküvő. Lenne igény többre persze, de muszáj megálljt parancsolni. Öten vagyunk összesen, egész héten készülünk egy esküvőre, és közben az üzletet is csináljuk. 

GF: Van olyan pár, akit visszautasítottál? 

L.J.: Persze. Sajnos időnként saját magunk miatt muszáj nemet mondani. Vagy ha nem egyezik a kínálat-kereslet. Ezért is jó a személyes konzultáció, mert kiderül, hogy egyáltalán működik-e közöttünk a kémia. A kémia nem csak a szerelemben kell, az élet minden területén alap kell hogy legyen. Muszáj működnie, különben el fog siklani az egész, és attól senki nem lesz boldog. Nekem fontos az emberi oldala az alkotásnak. Az első mindig a vendég, az ő elképzelései és elvárásai. De az elvárások mögött ott vagyok én. Nekem most már azt is néznem kell, hogy ez az én egyéniségemet képviseli-e. Nyilván sokszor vannak olyan történetek, amikor átlépem a határaimat, de muszáj figyelned magadra, és kézben tartani. És persze előfordult már sírós, ajtóbecsapós távozás is, de szerintem mindenkinek így volt jobb. 

GF: Említetted, hogy személyesen viszed el az esküvőkre a tortákat, süteményeket. Ilyenkor egy hosszabb út esetén nem félsz, hogy bármi történhet az alkotásoddal? 

L.J.: Nem szabad félni, mert akkor be is vonzod (nevet). A baj az 50 méteres távolságban is megtörténhet, nem aggódhatsz végig 600-700 km-t. Arról nem is beszélve, hogy teljesen mindegy, hogy egy 80 fős esküvőre viszed a süteményeket vagy egy 300 fős alföldi lagzira, bármikor jöhet egy figyelmetlen másik fél, de szerencsére még sosem kellett katasztrófát átélnünk. Megyek mindenfelé az országban és határon túl, ez nem tart vissza az országos kiszállítástól. 

GF: Van most kedvenc alapanyagod? 

L.J.: Évek óta igyekszem a kreatív részét megfogni már a tortáknak, süteményeknek. Imádom a cukrászdai alapanyagokat, de szép lassan kialakult egy saját kellékes, dekorációs vonalam. Én nemcsak egy tortát viszek az esküvőre, hanem egy teljes, komplett szolgáltatást, helyszíni munkával, kellékekkel, süteményes tálakkal, díszekkel. Az elmúlt időszakban pedig már az élő virágot is mi visszük és kötjük meg a desszertasztal köré. Gondolom, ez most furán hangzik, de a kedvenc alapanyagom jelenleg maga a dekoráció és a virág, így együtt a tortákkal teljes a kép. 

GF: Vannak még nagy terveid, álmok? 

L.J.: Maximalista vagyok, szeretném mindig a legjobbat kihozni magamból. Sosem vágytam titulusokra, én csupán önmegvalósítani szerettem volna, hogy amit megálmodtam magamnak, azt az életet tudjam élni. Én azt hiszem, abban a kis aranykalitkámban vagyok, amit magamnak építettem. Nyilván ez egy börtön is egyben, de talán pont ezért jó ez a szó, hogy én abba a saját kis álmomban vagyok, amit szerettem volna. Nem akarom megváltani a világot, nem akarok százfős cukrászdát, sem beülős helyet. 

GF: Tényleg nem álmodozol arról, hogy legyen egy hely, ahol a vendégek üldögélnek, jól érzik magukat nálad? 

L.J.: Soha nem szerettem volna ilyen jellegű cukrászdát. Nem tudok ott lenni mindenhol, márpedig a már említett maximalizmusom miatt, nyilván akarnék. Nem lehetsz ott a műhelyben, az esküvőn és még egy klasszikus cukrászdában is. Mindig lesz egy gyenge pont, ami nekem nem fog tetszeni, amivel nem leszek elégedett. Lehet, hogy csak az asztalon véletlenül ott maradt folt, egy ferdén álló szalvétatartó, vagy épp egy morzsás asztal. Ennyi területet nem tudok kontrollálni. Nyilván lemondhatnék erről a kontrollról, de nem akarok. Az emberek szeretik, megszokták ezt a rendszert. Bejönnek, elviszik, mindenki boldog. Igazából nincs ebben semmi megalkuvás, tökéletesen működő rendszer évek óta. 

Forrás: Good Food archívum
Szöveg: Sándor Adrienn
Fotó: Orosz Sándor, Tyukodi László